EGY LÁNY TITKOS ÉLETE

Mindenkinek aki szereti a könyveket olvasni és írni :D Figyelem nem csak könyvmolyoknak!

Linkblog

Archívum

Először csak egy kis ízelítő, hogy lássam mekkora az érdeklődés :D

2010.05.07. 22:54 | Szájmon Ííísztör | Szólj hozzá!

 VÁLTOZÁS ÉS VÁLTOZATLANSÁG MAGAMRÓL

 

„Az évszakok változásával a fák újra és újra megújulnak. Ősszel a zöld leveleket felváltják a színes –vörös, narancssárga, bordó, sárga- színváltozatok. Majd ezek lehullnak, beborítja a földet a lombtakaró. Ezt a fehér szín követi, mely a tél köszöntét jelzi. Hullik a nagypelyhű hó. A világ ünnepi ruhát ölt. Aztán az idő múlásával és enyhülésével, beköszönt a tavasz. Jönnek a záporok és a madarak, bogarak raja. A patakok csörgedeznek, hegyen, völgyön keresztül. Őzikék isszák vizét a kellemes lombfakadásban. Virágok ezrei nyílnak a réteken, a fák virágai vidáman sütkéreznek a napfényben. Melegebbre fordul az idő, megérezzük a forróság illatát. Szinte szikrázik a levegő. Szívünk is tűz forró a naplementei, parti hangulattól. Nem tart ám sokáig ez a kellemes idill, mert hirtelen csap le a szeleburdi vihar. A gyors vágtában magával viszi a napsütést és a fák leveleit. Suhognak a levegőben. 

 

Év vége felé közeledünk. Mindössze 28 nap van a suliból. Már-már érezni a hőséget, a szabadság ízét. Jövőre új iskolába kerülnék. Itt, ez az utolsó évem. Eddig jó pár hülyeséget megtettem, mint mindenki- gondolom. Nyolc év után visszagondolunk az elmúlt időre. Mi az, ami jó és mi helytelen. A legtöbb igazából szükségtelen, felesleges cselekedet és csupán reakció. Egy volt tanárom az egyik órán mondott egy idézetet, ami igazán felkeltette a kíváncsiságomat. "Van egy széles körben olvasott könyv, amiben az áll, hogy mind bűnösök vagyunk. Na persze nem mindenki érez bűntudatot a kilengései miatt. Velük ellentétben vannak, akik többet vállalnak magukra, mint ami őket terheli. Mások a gyöngédség apró cselekedeteivel csitítják lelkiismeret furdalásukat. Megint mások azzal, hogy azt mondogatják, hogy tettük jogos volt. Végül vannak, akik egyszerűen megesküsznek, hogy ezentúl jók lesznek, és megbocsátásért könyörögnek. Imáik néha meghallgattatásra találnak." Ez a gondolat igen érdekes. Ha én elkövettem egy kisebb baklövést én attól bűnös vagyok? Vagy áruló magammal szemben? Mit tegyek a lelkiismeret furdalással? A félelem hogy valaki rájön ballépésemre iszonyatos. Ha rájön, kinek mondja el? Megtudja az egész iskola. A tantestület. Diákok, barátok. Félelmetes. A görcs a gyomrodban. Enni sem mersz, nem is bírsz.

A sarokban gubbasztva figyelem a történéseket. Utána néztem a könyvtárban a testbeszéd különböző formáinak, lelki dolgoknak, démonok, szellemek meg ilyesmik. A jóslásban nem nagyon hiszek. A sorsot mi alakítjuk, mi saját magunk. Minden döntéssel választunk egy utat, mely lehet nem az állított jövő felé visz. Minden, amit hallunk, vélemény, nem tény, és minden, amit látunk, nézőpont, nem a valóság. Vannak akik álomvilágban élnek. Én nem. A rózsaszín már rég nincs a festőpalettámon. Csak feketét, barnát és szürkét kapok a vidám, változatos színek helyett. Meg akartam szabadulni az ecsetemtől. A palettától. A vászontól, ami már be volt festve csupa-csupa piszkosra, maszatosra. Egy 15 éves lány szájából félelmetes, halovány szavak lehetnek. De a végén mindenre fény derülne. Mindenki megtudná. Nem kockáztathatok. Félek, de bátornak kell lennem. A félelem nem lehet úrrá rajtam. Nem hagyom. Meg kell tennem. A titkomra nem derülhet fény. Semmiképp. A kulcsot magammal viszem. Nem várhatok tovább. Így nem élhetek. Bűnben, gyalázatban, kétségbeesésben. Az élet nem habos torta. Nem várhatom ölbe tett kézzel a jó tündért. Nem jön. Az álmok már nem erről szólnak. Várom a percet, mikor végre eltűnhetek. Megszököm minden és mindenki elől. Hetek óta tervezem ezt. Már mindent elrendeztem. Ma csak a végső búcsúval foglalkozom, és hétvégén végleg itt hagyom a világot. Mindenkivel kedves leszel, órákon pedig szorgalmas. Sokszor végiggondoltam ezt a napot. Megálmodtam, ábrándoztam. A legnehezebb talán anyám bánatára gondolnom. Ha elmegyek, neki nem marad senkije. Ha mégis itt maradnék…nekem nem maradna semmim. Becsengettek. Az első óra. Történelem. Az a tanár már tényleg kihoz a sodromból. Ki nem állhat. Nem tudom hol rontottam el, de csak nyaggat és feleltet és irattat. Ezen az órán Martin mellett ülök. A tanár bejött:

- Osztály vigyázz! Jelentést.

- Az osztály létszáma…

Ez az unalom minden áldott nap. Óra, szünet, óra, szünet. Már szinte bele őrülök. Egy jó van a dologban. Az utolsó napomon Martin mellett ülhetek. Nehéz lesz itt hagynom. Szomorú döntés. Egy éve kerülgetjük a forró kását. Ő sem akar komolyabb dolgot és én sem. Megegyeztünk a barátságban. Bár ez több mint barátság. Az órát végig beszéltük- szokás szerint. Délután találkozni akar velem. Pontban 3-kor a kiskertben. A délelőtt ezután gyorsan telt. Mindig vártam, hogy végre megint láthassam. Volt valami vibrálás köztünk. Még egy zeneóra és aztán a találka. Várom. Nagyon várom. De még hogy várom.

Délután fél 3 van. Végre. A tanár még elhúzta a próbát, de elszabadultam. Felpattanok a buszra és 20 perc múlva ott vagyok. Még 20 perc. Istenem. Csak telne gyorsabban az idő. Még szerencse, hogy mindig van nálam egy könyv. Így nem unatkozom a buszon sem. Épp egy nagyon csöpögős, nyálas mézes-mázas szerelmi történetet olvasok, ami persze boldog véget fog érni. Leila ajánlotta és adta költsön. Kénytelen vagyok elolvasni, majd úgy tenni mintha tetszett volna. Hát igen, ez az én barátságom. Színészi pályán jól meglennék. Annyira rózsaszín az egész történet. A lánynak mindene megvan. Osztályelső, pom-pom lány, van egy helyes pasija, a suliban mindenki oda van érte, gyönyörű, az élete egy álom. Valóban csak egy álom. Egy könyv, amit valaki kislánykorában megálmodott és mire felnőtt lett volt bátorsága leírni ezt. Az boltokban zsákszámra adják el. A sikerlisták élén áll. Csak kérdem én miért épp ez? Miért nem akarnak a mai emberek a valóságról olvasni, inkább áltatják magukat valami ócska hamupipőke storyval, ami velük sose történik, majd meg.  Ez csak egy könyv. A történet kitalált. A szereplők nem léteznek. Hogy is létezhetnének?

De megérkeztem a térre. Innen már csak 2 perc és a sarkon befordulok aztán onnan már csak pár lépés. Nem futok. Ráérek. Lihegek. Most veszem észre. Annyira siettem a busztól. Kifáradtam, kifulladtam. Meg kellene állnom, de nem tudok. Csak lassítok, megnyugszom. Dani már ott ül a fák alatt. A szokásos helyünk. Imádok itt lenni. Ráadásul vele. Annyit szórakozunk itt. De hagyjuk a gondolkodást. Erre nem gondolok. El kell felejtenem, ha el akarok menni. El kell hagynom mindent. Az emléketeket pláne. Azok marasztalnának. De a történtek után nem tehetem. Magam miatt és mások miatt sem.

-         Szia! Siettem, csak a busz késett, a tanár meg marasztalt és nem tudtam…

Belém fojtotta a szót. Ez fura. Sosem vágott még közbe.

-         Én is örülök neked!

(széles vigyor, ahogy szokás)

-         Én tulajdonképpen. Hát… nem is tudom, hol kezdjem. Üljünk le.

-         Valami baj van?

-         Ááá, dehogy. Semmi. Baj nincs- látszott, hogy valamit mondana, de nem tudja.

-         Hát akkor? Kivert a víz. Remegsz – csodálkozva mondtam, mert mindig magabiztos.

-         Én. Szóval. Azért hívtalak ide

-         Mert…

-         Mert. Szóval. Én csak annyit szeretnék mondani.

-         Ki vele, szerencsétlenkém- úgy éreztem fél tőlem. Valami volt a hangjában, ami nem hagyott nyugodni. Az a sejtelmes mély vibrálás a tüdejéből vagy még mélyebbről.

-         Tehát.

-         Mondjad már –kérleltem.

-         Szeretlek.

Mély csend. Belém fagyott a szó. Csak néztem fekete szemét. Nem láttam mást csak a megkönnyebbülést. Talán a bánat homálya tűnt fel mégis benne. Nem vettem levegőt. 2 hónap szervezés után most mindennek vége. Azt mondta szeret. Vagy csak én értettem félre? Nem. Nem értem félre. Tényleg szeret. A szemem lehunyódik. Bús fájdalom ült az arcomra, lelkemre, testemre. A fáradság lassan beterít. Érzékszerveim tompulnak, szívem lassabban ver, érzek valamit. A hideget. Ezt nem értem. A sok szerelmes könyvben, amiket olvastattak velem nem ez történt. A várva várt herceg szava, csókja hirtelen melegséggel, boldogsággal tölti meg a lány szívét. És erre én itt ülök, mereven Martin szemébe nézve. Lefagytam. Az arcomból, kezemből kiszökött a vér. Hirtelen meleget érzek. A homlokomon. Az arcomon. A számon. Megcsókolt? Komolyan megcsókolt? Hát nem épp így képzeltem az első csókomat kislányként. Bár ha jól végiggondoljuk mégis. A fiú aki szeret és én is viszont. A világ legtökéletesebb helyén. És mégis miért nem érzem felemelőnek ezt a pillanatot. El akarok menni. El akartam menni. Már nem tudom. A melegség fokozódik. Egyre jobban érzem. A hideg kezd elmúlni. Talán ez egy jel? Vagy csak egy érzés, ami csak emlék, ami pedig felejtendő? A döntés az enyém. Ha elmegyek, megbántom. Örökre. Ha nem megyek, bajba sodrom. Örökre. Mi a rosszabb?? Elveszíteni valamit, vagy meg sem kapni?? Nem érezhetek semmit. Nekem nem lehet. Már 1 éve nem éreztem semmit. Csak bűnt, megbánást, tslán szánakozást és fájdalmat. A félelem már lételememmé vált a baj óta. Egy ártatlan játék. És mi a vége. A fejem tele gondolatokkal. A csókot nem viszonozhatom. Tönkre teszem az életét. Mindenképp. Erre nem számítottam. Azt hittem megbeszéltük. Azt hittem könnyebb lesz itt hagyni ezt a romhalmazt. De tévedtem. Korántsem olyan, mint amilyennek kellene lennie.

A meleg forróság hirtelen megszűnik. Már nem érzem a boldogságot. Nem érzek semmit. Visszatért a hideg. A fagy. Ez lennék én? Maga a zord tél? Ez? A megtestesült ridegség? Mindig ilyen voltam? A régi házi-videókon nem látszik az üresség, ami egykori lelkem helyén tátong. Kinyitom a szemem. Martin engem néz. Csak engem. Mélyen a szemembe. Majd lassan elfordul. Látszik rajta a csalódás. Nem ezt várta. Felveszi táskáját. Feláll és elmegy. Ott maradok egyedül a gondolataimmal. Nem tudom, mit tegyek. Ezek után nem maradhatok. Már nem szeret. Érzem. Látom. Tudom. Most már biztos vagyok magamban. Igen. Meg kell tennem. Fel akarok szabadulni a terhek alól. Nem bírom el az űrt. Nehezebb, mint a meleg csók nyoma ajkamon. A pillanat tovaillant, mint a tavaszi szellő. A nap süt. Szinte éget. A természet is ellenem fordul?! El kell mennem! Még ma este. Nem maradhatok… Nem maradhatok. A hely nyomaszt és összeprésel. Mennem kell. Nem maradhatok. Csak ne mondta volna. Hallgatott volna. Ne tette volna. Ne tettem volna. Mit tettem? Tönkretettem. El kell mennem. Elmegyek. Meg kell könnyebbülnöm. Elmegyek. Meg kell szöknöm, hát megszököm. Elmegyek. Saját magam gyilkosa leszek., bár már nincs mit elpusztítani csak a sejttömb, ami vagyok. Boruljon sötétség a házra. Elszököm.

Megszököm. Elszököm. Megszököm

Miért hagytál egyedül?

Egymagam.

Egyedül.

Egymagam.

Búsan.

Üresen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

És miért jutottam idáig???